Pechünk van. Másoknak meg szerencséje. Nem tudtunk, pontosabban nem akartunk részt venni a kerületi hagyományos pörköltfőző-versenyen, mert előtte pár nappal annyira belaktunk belőle, hogy most rá sem tudtunk gondolni. Pedig a feleségem erdészpörköltje bármilyen mezőnyben topfavorit lenne (Na jó, tudom, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, illetve az enyém a nejem felé, de 35 együtt töltött év után ez talán természetes).

Bár, teszem hozzá, az idei versenyen igazából nem az ízek, hanem – a hülye járvány miatt – a küllemek vetélkednek, hiszen nem kóstolás, hanem a látvány alapján kell majd döntenünk a polgármester asszony facebook-oldalán.

Kerületi barátaink közül egyébként hárman neveztek, s igazán egyenletes szórással: van egy rákospalotai marha-, egy újpalotai sertés-, és egy pestújhelyi csirkepörköltünk. Szerintem mindhárom esélyes arra, hogy a jelképes ajándékot érő első ötben végezzen a szavazáson (bárki voksolhat, aki ellátogat Cserdiné Németh Angéla fb-oldalára).

Eszembe jutott erről egy történet, ami aláhúzza, hogy néha tényleg csak a külcsín számít. Németországban, egy nagy hamburgi lapkiadónál dolgoztam 1994-ben, s ott bepillanthattam az ételfotózás rejtelmeibe. Túl azon, hogy az ételeket valóban kiváló szakácsok főzik és műtermi körülmények között fotózzák, bedobnak még néhány trükköt. Mondjuk az egyben sült pulykát például, hogy gusztusosan fényes legyen a fotón, hajlakkal fújták le.

Na, erre mondom én azt az német kollégáimnak: Guten Appetit!