Az egyik koronavírusos úszó azt mesélte, hogy akkor lett neki gyanús, hogy megfertőződött, amikor 800 méter futás után alig bírta az egyik lábát a másik után rakni. Na, én elmentem most futni, és 800 méter után úgy éreztem, alig bírom az egyik lábam a másik után rakni. De nem ijedtem meg, mert érzem, hogy (egyelőre?) nem vagyok beteg, nálam ez nem a vírus, hanem a korom, a súlyom és az edzettségi állapotom megnyilvánulása. (Csak zárójelben: öt kilométert azért valahogy legyűrtem.)
De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a Töltés utca Veresegyház utca sarkán az útépítő munkások – nem csak fiatalok! – minden védőfelszerelés, óvintézkedés nélkül épp akkor telepedtek le ebédelni, egymás hegyén-hátán ücsörögve vidáman beszélgettek az utcasarkon. Épp csak nem adtak körbe egy üveget, hogy mindenki egymás után meghúzhassa! (Ez utóbbit csupán feltételezem, hiszen futtomban csak néhány másodpercig figyelhettem meg a társaságot).
„Országomat egy lóért!” – mondja Shakespeare-nél az életéért rettegő, csatatérről menekülő III. Richard. Oké, megértem, az adott helyzetben reális üzlet. De a „Életemet az aszfaltért!” nem az.
Miért nem képesek magukra vigyázni a felelőtlen emberek? És persze másokra, elsősorban saját szeretteikre? Hm?
Nekem nincs rá válaszom.
