Akik olvassák ezt a blogot, tudják, hogy itt mindig kerületi dolgokról beszélek, itteni visszásságok miatt dohogok, az úgynevezett nagypolitikával nem szoktam foglalkozni. A miniszterelnök nevét például még egyszer sem írtam le.

Most kivételt teszek.

De csak két bekezdés erejéig, s csak azért, hogy utána „ráfordulhassak” a mi kis 15. kerületi ügyeinkre.

Szóval Orbán pénteken az arcát komoly, államférfiúsra igazítva az ő szájával kimondta: KIJÁRÁSI KORLÁTOZÁS!

Nagy bajban vannak ilyen vészhelyzetben a populista népvezérek, mert egyszerre kell a vélt vagy valós népakarat két, egymást kizáró szempontjának megfelelnie. Egyrészt annak, hogy sokan a vírustól (joggal) rettegve szigorú intézkedéseket követelnek, másrészt meg annak, hogy sokan semmi pénzért nem akarják feladni megszokott ételüket.

Éppen ezért a szigorú (nem én mondom, ő maga) korlátozásokba belefért egy-két kivétel, például, ahogy Deák Bill Gyula énekelte a Felszarvazottak balladájában:

„...a postás, a rendőr, a villanyszerelő,
A szomszéd, a gázos és a díjbeszedő,
A handlé, a szódás és a képkereskedő,
A házmester, a fia és a kéményseprő.”

Na, de az élcelődést félretéve: kijárási korlátozások ide, a teljesen magyar nyomtatott sajtó pénteki felhívása (Maradj otthon!) oda:  szombat reggel, amikor bebugyolált arccal elugrottam a pékhez, kiderült, hogy nem csak az emberek járkálnak vidáman vásárolgatni, de a virágost leszámítva minden üzlet nyitva tartott, olyanok is – Ápisz, ajándékbolt, kertész –, amelyeknek a rendelet értelmében nem szabadna.

Ne áltassuk magunkkal azzal, hogy nálunk szombat hajnalig „csak” 343 igazolt beteg és 11 halott van. Tényleg meg kell várni, míg magunk vagy szeretteink valamelyike beteg lesz?

Emberek, térjünk már észhez!