Nem értem a magyarokat! – fakadt ki az a menedzser, aki a magyar fociválogatott élére megszerezte nekünk anno a világhírű német futballsztárt, Lothar Matthäust.  – Kimentem egy kölyökmeccsre, ami elmaradt, mert a pályán állt a hó. A gyerekek szomorkodtak, a szülők anyáztak, aztán amikor jól kikáromkodták magukat, fogták a csemetéjüket, és dühösen hazamentek. Nálunk, Németországban ilyenkor mindenki  – szülő, gyerek, edző – lapátot fog, megtisztítja a pályát és lehet focizni.
A jó tízéves történet üzenete az, hogy nemcsak akarni kell valamit, várni, hogy más megcsinálja helyettünk, hanem magunknak is tenni kell a közösségi célokért. Mert persze az szégyellje magát, aki eldobja az utcán a szemetet, de ha látunk ilyet, rászólhatunk, ha meg nincs meg a szemét gazdája, nyugodtan lehajolhatunk érte, s kidobhatjuk. Hogy ez nem a mi kötelességünk? Hát persze, hogy nem. Csak éppen a mi szemünket bántja a mocsok, és nekünk jó, ha tiszta, rendezett a környezetünk. De arra is biztatok mindenkit, hogy ne hagyja, hogy közterületekről lopják a virágot, én magam a Közvágóhíd téri orgonatolvajokkal szoktam minden májusban ezen csatázni. Mondhatjuk azt is, hogy az úttesten a lomb összesöprése az önkormányzat feladata – és igazunk is van. Csak ettől még a lomb ottmarad. Két dolgot tehetünk: vagy otthagyjuk, s akkor minden szélroham a mi járdánkra, kertünkbe hordja oda, vagy elintézzük, hogy ne legyen ott. Ha harciasak és kötélidegzetűek vagyunk, kijárjuk az illetékeseknél az elszállíttatását, ha meg nem: összeszedjük és bezsákoljuk magunk. A lényeg mind a három példában ugyanaz: ha azt akarjuk, hogy változzanak a dolgok, pontosabban, hogy jó irányban változzanak, akkor abban magunknak is aktívnak kell lenni.
A hétvégén például öten a kerületből összeálltunk, és egy felhívásnak eleget téve segítettünk egy Pest megyei kórház egyik folyosójának kifestésében (azért ott, s nem a tizenötödikben, mert innen egyelőre nem kaptunk jelzést, hogy szükség lenne ránk. Ha kapunk, megyünk...). Fél napunkat kellett csak beáldozni, szórakozásnak, csapatépítésnek is tök jó, a kórház dolgozói pedig nagyon kedvesek és hálásak voltak.
Most őszintén: mibe kerülne, ha mindannyian néha pár órácskát beáldoznák a közösség (fontos: az a közösség, ahova mi is tartozunk) érdekében?
Higgyétek el, nemcsak a környezetünk lenne tőle jobb, hanem a közérzetünk is.
Másképpen mondva: jónak lenni jó.