Vad erkölcscsőszök gyakran felvetik, hogy be kellene tiltani a prostitúciót. Azonban még ha lehetne is  ilyen törvényt hozni, eredménye akkor sem lenne, a „legősibb mesterséget” űzők szolgálataira mindig lesz igény. De mi az igazi gond a pénzen vásárolt szexszel? Azon kívül, hogy a szolgáltatást nyújtó nőknek és a szolgáltatást igénybe vevő férfinak is roppant megalázó – még akkor is, ha ezen a „piacon” a kereslet és kínálat tényleg egymásra talál –, leginkább az, ami ezt az egészet körülveszi...

Itt, nálunk a 15. kerületben van Budapest egyetlen hivatalos türelmi zónája (ennek létrehozására a nagyobb városokat egy még az első Orbán-kormány idején hozott törvény kötelezi), azaz olyan hely, ahol a prostituáltak legálisan dolgozhatnak, de ennek ellenére is sok a gond.

Először is az, hogy ugyan el lehet kerülni az érintett útszakaszt (a rákospalotai szemétégetőtől kifelé vezető út), de sokaknak ez a legrövidebb, ha a kerületből Dunakeszire, vagy a Dunakeszinél elterülő bevásárlóközpontba igyekeznek. Márpedig ide gyerekkel az autóban nem nagyon ajánlatos jönni, mert sok olyan kérdést kapunk majd a félmeztelen lányok láttán, amire nehezen tudunk válaszolni.

Másodszor a lányok elég sok mocskot hagynak maguk mögött (mondjuk mások is előszeretettel rakják ki itt a szemetet...), az egyszerű háztartási hulladék mellett a szolgáltatásaik – fogalmazzunk így! – melléktermékeit is, ami nemcsak környezetszennyező és undorító, de alighanem közegészségügyi problémákat is okoz.

Harmadszor meg, akik gyakrabban járnak arra (én kocsival, biciklivel és futva is megfordulok itt, a feleségem szerint ez nem lehet véletlen...) láthatják, hogy a lányok nem saját zsebre dolgoznak, hanem az őket futtató striciknek (is) gürcölnek.

Mit lehet akkor tenni, ha elfogadjuk, hogy egyfelől a prostitúciót nem lehet megszüntetni, másfelől még törvény is szabályozza a türelmi zónákat?

Azt gondolom, az eredeti, 2003-ban kötött megállapodásnak megfelelően a lányokat kötelezni kellene mobilvécé, -mosdó és szemetesek elhelyezésére. Ezt folyamatos (napi többszöri) rendőri járőrőzéssel kellene ellenőrizni, alighanem ez segítene a stricik távol tartásán is. Végül pedig talán arra is lehetne valami szabályt hozni, hogy csak az strichelhet, aki valamilyen szinten normálisan fel van öltözve.

Persze felmerülhet, miért csak konszolidálni akarjuk a prostitúciót, nem pedig felszámolni? Az a gyanúm, azért, mert ez lehetetlen. Mert ameddig vannak vágyak és szegénység – márpedig ezek örökké lesznek –, addig lesz prostitúció is.

.

Nem értem a magyarokat! – fakadt ki az a menedzser, aki a magyar fociválogatott élére megszerezte nekünk anno a világhírű német futballsztárt, Lothar Matthäust.  – Kimentem egy kölyökmeccsre, ami elmaradt, mert a pályán állt a hó. A gyerekek szomorkodtak, a szülők anyáztak, aztán amikor jól kikáromkodták magukat, fogták a csemetéjüket, és dühösen hazamentek. Nálunk, Németországban ilyenkor mindenki  – szülő, gyerek, edző – lapátot fog, megtisztítja a pályát és lehet focizni.
A jó tízéves történet üzenete az, hogy nemcsak akarni kell valamit, várni, hogy más megcsinálja helyettünk, hanem magunknak is tenni kell a közösségi célokért. Mert persze az szégyellje magát, aki eldobja az utcán a szemetet, de ha látunk ilyet, rászólhatunk, ha meg nincs meg a szemét gazdája, nyugodtan lehajolhatunk érte, s kidobhatjuk. Hogy ez nem a mi kötelességünk? Hát persze, hogy nem. Csak éppen a mi szemünket bántja a mocsok, és nekünk jó, ha tiszta, rendezett a környezetünk. De arra is biztatok mindenkit, hogy ne hagyja, hogy közterületekről lopják a virágot, én magam a Közvágóhíd téri orgonatolvajokkal szoktam minden májusban ezen csatázni. Mondhatjuk azt is, hogy az úttesten a lomb összesöprése az önkormányzat feladata – és igazunk is van. Csak ettől még a lomb ottmarad. Két dolgot tehetünk: vagy otthagyjuk, s akkor minden szélroham a mi járdánkra, kertünkbe hordja oda, vagy elintézzük, hogy ne legyen ott. Ha harciasak és kötélidegzetűek vagyunk, kijárjuk az illetékeseknél az elszállíttatását, ha meg nem: összeszedjük és bezsákoljuk magunk. A lényeg mind a három példában ugyanaz: ha azt akarjuk, hogy változzanak a dolgok, pontosabban, hogy jó irányban változzanak, akkor abban magunknak is aktívnak kell lenni.
A hétvégén például öten a kerületből összeálltunk, és egy felhívásnak eleget téve segítettünk egy Pest megyei kórház egyik folyosójának kifestésében (azért ott, s nem a tizenötödikben, mert innen egyelőre nem kaptunk jelzést, hogy szükség lenne ránk. Ha kapunk, megyünk...). Fél napunkat kellett csak beáldozni, szórakozásnak, csapatépítésnek is tök jó, a kórház dolgozói pedig nagyon kedvesek és hálásak voltak.
Most őszintén: mibe kerülne, ha mindannyian néha pár órácskát beáldoznák a közösség (fontos: az a közösség, ahova mi is tartozunk) érdekében?
Higgyétek el, nemcsak a környezetünk lenne tőle jobb, hanem a közérzetünk is.
Másképpen mondva: jónak lenni jó.